Amikor én még egészen kicsi lányka voltam, a szüleimmel Lengyelországba költöztünk négy kerek esztendőre. Erre az időszakra esett az én beszédtanulási periódusom, így egyszerre ismerkedtem a magyar és a lengyel nyelv szépségeivel. Tudjátok, miben különbözik az első két nyelv egyszerre történő elsajátítása attól, hogy valaki az élete során a meglévő nyelvismerete mellé szerez meg még egyet? Mindenben. Anyuval mind a mai napig sokat beszélgetünk erről, hiszen ő a magyar mellett lengyelesedett.

Anyám reggeltől estig féltő gonddal nevelgetett, terelgetett, tanított a világ kézzelfogható és elvont dolgaira. Becsüccsentem a sötétpiros (baba)kocsimba és korzóztunk a kisvárosban. Figyeltem és megjegyeztem, hogy a boltba cetlivel megyünk, üres tejesüveget adunk és telit kapunk. Megtapasztaltam, hogy hegynek felfele lassabban haladunk, mindenki másra használja a lekerített kiskertjét és anyu folyton elfoglalt, ha otthon vagyunk: mos, főz, takarít, köt. Hol lengyelül, hol magyarul kiáltották, hogy „A késsel nem szabad játszani!”,  s este, miközben fürdővíz csobogott a kádba, boldogan mondogattam: „jedzse mü kompács!” Azaz: megyünk fürödni.  Mire karácsonykor a nagypapámék meglátogattak bennünket, már  folyékonyan karattyoltam külföldiül.

Emlékszem, mert irtó jó a memóriám, mikor  papa a kezemet fogta a lépcsőn, én pedig egyre kétségbeesetten rángattam ki magam a fogságból,kiabálva, hogy „számá, számá! Egyszerűen nem értette, hogy EGYEDÜL akarok felmenni a lakásig. Fura volt, hogy csak bizonyos beszédet értett meg.

Töprengtem a miérten, s rájöttem, hogy a BESZÉDnek kétféle ízű folyama van. Az egyiknek (magyarnak) ilyen a ritmusa, dallama, zamata, a másiknak (lengyelnek) pedig teljesen más.  Innentől már minden ment mint a karikacsapás.  Aki magyarul kérdezett, annak magyarul válaszoltam, aki lengyelül mondott valamit, azzal lengyelül beszélgettem.  Tudod, hogy képzeld el? Ha ezt a dalt kezded el: „Kis-ka-rá-csony nagy-ka-rá-csony… „ akkor azt felelem:  „kisült-e-már-a-kalá-csom”.  Ám ha azzal jössz, hogy : „el-vesz-te-ttem zseb-ken-dő-met”, akkor rávágom, hogy ”szidott-anyám-érte”.

Az adott nyelvdallamnak megfelelő szavakat fűztem a beszédbe, így tudtam, mikor-kinek- mit kell felelnem ahhoz, hogy értsen.
A kétféle dallamú beszéd szavait pedig rokon értelmű szavaknak gondoltam. Kicsit éreztem is az árnyalatnyi különbségeket.  Azt hittem, a copf a vállig érő lófarok (általában egy), a kitka pedig olyan csutkás kis  farkinca a kislányok fülecskéi fölött.  Nekem olyan volt és nagyon szerettem.

Öt esztendős nagylányka voltam, amikor visszaköltöztünk Magyarországra. Valaki azt mondta, hogy én magyar vagyok. megkérdeztem anyukámat és mikor ezt megerősítette, akkor azt mondtam: „Ha magyar vagyok, akkor magyarul beszélek.” Ehhez aztán makacsul ragaszkodtam és a lengyel nyelv édes dallamai a tudatalatti kincseim közé merültek.
Néha felbukkannak a lenygel szavak valamilyen formában és szókalandokba kevernek. Elmesélek egy esetet.

Az első fiam megszületett és annak rendje és módja szerint meglátogatott a gyerekorvos, aki aggódó anyuka énem minden gyűrődését igyekezett simára vasalni.  Kértem, hogy mielőtt elmegy nézzen rá Erik fiam pempusára és mondja meg, szépen gyógyul-e.  Okos, kedves, aranyos doktornénink azonban nem igazán értette, mit szeretnék tőle. Türelmes volt és kivárta, amíg kétszer, háromszor is megismétlem a kérdést. 

Egyszer csak lekaptam a picurkáról a rugit és mutattam a köldökcsonkot. Akkor bekattant neki végre és megnyugtatott, hogy megfelelően gyógyul, aztán elment.
Délután meséltem anyunak a fura helyzetet, s ő kapcsolta felé a villanyt a fejemben azzal, hogy a pempus lengyelül jelenti a köldököt.


Tudod mit mondok? Hihetetlen, hogy a kisgyerek  édes kis pöttye a hasa közepén nem PEMPUS! Azt egyszerűen nem lehet KÖLDÖKnek nevezni. Az olyan komoly szó.